EmeskeRemeke

Pár évvel ezelőtt a Drops fonalak oldalán találtam egy szívecske mintát. Egyszerűségével mégis a benne rejlő számtalan lehetőséggel azonnal megfogott. Készítettem is egy színes girlandot a szívecskékből, ami a mai napig része a konyhámnak: télen, nyáron, tavasszal, ősszel, karácsonykor, húsvétkor mindig kint lóg. Mert mindig van aktualitása. Színei miatt beleillik a tavasz, a nyár és az ősz színkavalkádjába, színessége miatt pedig ellensúlyozza a tél egyszínűségét.

De, mint írtam, számtalan lehetőség rejlik még benne, amit meg is fogok a héten mutatni. Mert születőben van a Mátra, az Olivia és az Emeske Kisszíves is. De további részletek majd az elkövetkező napokban. Addigis készítem tovább a kisszíveket.

Mióta megismerkedtem Maria Montessori munkásságával, elkötelezett híve lettem. Elvégezve a képzést is arra törekszem, hogy Manó első osztályos mindennapjaiba még jobban beilleszthessem a montessori elveit, valamint a barátok, ismerősök gyerkőceinek általam készített kis apróságok is valamilyen formában tükrözzék ezt.

Nagyon régóta izgatják a fantáziám a montessori karika és forma toronyépítő játékok, pontosabban az, hogyan lehetne ezeket a játékokat síkban kivitelezni. Nemrég a Pinteresten barangolva ráakadtam ERRE a babajátékra, ami megmutatja azt, hogyan is képzelhető el a formajáték síkban.

Mivel előreláthatólag a július hónapom eléggé zsúfoltnak ígérkezik, de augusztus elején lesz egy igen fontos esemény, így már most elkezdtem készülődni ezen eseményre. S ha már lúd, legyen kövér: egyszerre két játékot is készítettem!

Először kiválasztottam a játékhoz szükséges színes filceket, majd az alap filcdarabjait és a formatartó zsebeket megfelelő méretűre vágtam. Ezután kartonra megrajzoltam a sablonokat…

…majd minden formából kivágtam 4 darabot a színes filcekből…

…és természetesen a két alapra is felrajzoltam a formákat.

Ezután körbevarrtam az alapokon a formákat…

majd díszítettem két zsebet is.

A díszítés után a 9 formához színben illő szalagcsíkot varrtam a zseb belsejéhez, valamint a biztonság kedvéért textilragasztóval is rögzítettem a szalagokat. A formák egyik oldalára ragasztottam egy tépőzárcsíkot, hozzávarrtam a szalag másik végéhez…

…majd miután néhány csepp textilragasztót cseppentettem a formák hátoldalára, hozzávarrtam a másik oldalát is.

Felvarrtam a zsebet az alapra, végül pedig a hátoldalát is hozzáöltöttem.

Remélem, szeretnek majd vele játszani a gyerkőcök!

Szégyen ide, szégyen oda, de be kell valljam, hogy így, 30 évesen készítettem el életem első gombócát. Ami igenis szégyen olyan nagyanyai háttérrel, ami nekem van.

Gyerekként mindig mama mellett segédkeztünk a húgommal a konyhában: kevertünk-kavartunk, gyúrtunk, nyújtottunk. Gombóc esetén mi törtük a krumplit, tettük a tölteléket, formáltuk gombóccá a tésztát, valamint ha már volt gombóc, akkor nem maradhatott el a nudli sem és persze annak a sodrása. Imádtuk készíteni!

Közel egy éve nyüstöltem a szomszéd nénit, hogy segítsen gombócot készíteni, de ő mindig lerázott azzal, hogy annál egyszerűbb dolog nincs a világon, mint a gombóckészítés: “Megfőzöd a krumplit, megtöröd, hagyod kihűlni, ütsz bele egy tojást és annyi lisztet adsz hozzá, amennyit gyúrás közben felvesz. Kinyújtod, kockára vágod, beleteszed a tölteléket, gombóccá formázod, kifőzöd” – mondta mindezt egy szuszra, mintha tényleg a világ legegyszerűbb dolga lenne a gombóckészítés.

És tényleg közelít a világ legegyszerűbb dolgai felé. De azért én próbáltam biztosra menni, így segítségül hívtam Limarát, és az ő receptjét legalább 50-szer átolvasva nekiálltam életem első szilvás gombócának. Az eredmény fenséges lett, hogy Manó szavaival éljek. Azt hiszem, jöhet a tömeggyártás! Már csak arra leszek kíváncsi, hogyan viselkednek majd a lefagyasztott gombócok, mikor kifőzöm őket…

Alig vártam már, hogy legyen apropója annak, hogy megmutathassan a barátosnémnak készített karácsonyi ajándékot. És eljött ez a nap is. A Hóemberek világnapja. Mert január 18-a igenis a HÓEMBEREK VILÁGNAPJA.

Az elmúlt évek során igen sok boros- és pezsgős üveg dugó halmozódott fel a mindenes dobozomban, így ideje volt hasznosítani őket. Karácsony közeledtével gondoltam, mi sem lehetne jobb alkalom a felhasználásukra, mint ajándékot készíteni belőlük. Kellő inspirációt is találtam ehhez EZEN az oldalon.

Kiválasztottam 10 dugót, amelyekre több rétegben felvittem a fehér és a barna akrilfestéket.

Miután megszáradt a festék, dekoráltam a hóembereket és rénszarvasokat: a hóembereknek színes filccel orrot és gombokat rajzoltam, valamint piros szalagot kötöttem a nyakukba, a szarvasoknak agancsot vágtam kartonból, azt a dugókra ragasztottam, majd ugyancsak színes filccel szemet és orrot rajzoltam nekik.

Ezután elkészítettem a játéktáblát. Mivel barátosném kedvenc színe a zöld, ezért egy zöld filcdarabot kellő nagyságúra vágtam és rávarrtam a mezőket.

És indulhat is a játék!

Jó szórakozást!

Évekkel ezelőtt készítettem utoljára ezt a lekvárt. A receptjét egy ősrégi Nők Lapja Konyhában találtam.

Az elmúlt hetekben motoszkált a fejemben, hogy ismét elkészítsem, mivel volt még egy kevés Erzsimamaféle tavalyi dióm, és persze ott áll már egy ideje a spájzban apum teljesen vegyszermentes almája. Ráadásul két ládával is. S mivel tényleg teljesen vegyszermentes, így erősen romlik is, hiába a spájzi hűvös levegő. Így nekiláttunk Manóval az alma feldolgozásának, hogy ne menjen kárba!

Van egy 5 l-es lábosom, az szokott lenni a mérce. Megpucoltunk és apró kockára vágtunk annyi almát, amennyi púposan belefér az említett lábosba. Közben 10-12 dkg pucolt diót egy kicsit megpörköltem egy serpenyőben. Az almát odatettem főni 2 dl vízzel, 2 db egész fahéjjal és 50 dkg cukorral. (A napokban fogok készíteni mézes változatot is, amelybe a cukor helyett 20 dkg méz fog kerülni.) Többször is megkeverve addig főztem, amíg majdnem lekvárállagú nem lett. Ekkor beletettem a diót és még egy utolsót rottyantottam rajta. Majd jöhetett az beüvegezés. Manó természetesen az alma kockára vágása közben feladta a harcot és bevonult a szobájába játszani. De ennél a pillanatnál ismét belesett a konyhába, kérdezvén, mi az a fantasztikus illat, amit érez, s magától értetődően a maradék lekvárba bele is nyalintott. “Mennyei!” – mondta. Azt hiszem, további magyarázatra nem is szorul a dolog.

A tavalyi nyár igazán fantasztikusan telt, ugyanis Olaszországban nyaraltunk. Nagyon régen szerettem volna Toszkánába eljutni, ez most sikerült. Elmondhatatlanul szép napokat töltöttünk Velencében, San Marinoban, Firenzében, Pisaban és persze Elbán. Elba! Oda még visszamegyünk!

Néhány tengerparti kavicson kívül nem hoztunk sok emléknekvalót magunkkal a szigetről, inkább próbáltuk magunkba zárni varázsát. Ami, egyelőre úgy tűnik, sikerült is, hiszen időről időre töltekezünk belőle. Ha pedig így nem megy, akkor elővesszük a köveket.

Szeretem a telet. A száraz, fagyos, havas tél az egyik kedvenc időszakom. De most valahogy egy kis melegségre vágytam, ezért is örültem neki, mikor a kezembe került az Elbán összeszedett tíz apró kő. Azonnal újragondoltam őket egy kis játékosságot beleszőve a dologba. Így született meg az ELBAMŐBA.

A mindenes dobozomban találtam egy kis vászonzsákocskát, amelyre fehér akril festékkel megfestettem a játék tábláját.

Pár percnyi száradás után pedig neki is fogtunk Manóval a játéknak.

A kinti -20 fokban fényesen sütött a nap, mi pedig pár percre ismét Elbán voltunk.

Az egyetemi évek végeztével, álláskeresés közben kaptam rá a blogolásra. Míg délutánonként a különböző internetkávéházak gépei előtt ülve küldtem össze-vissza az önéletrajzomat, addig a délelőttjeim új otthonom környékének felfedezésével telt: piacok, könyvtárak, strandok, kávézók stb. Aztán a megtalált munkával jött az új kihívás: a Szeresd a könyvet! blog. Imádtam szerkeszteni, beszélni róla, megosztani vele kapcsolatban a tapasztalataim. Aztán 6 év után elbúcsúztunk egymástól.

Azóta voltak kisebb blogpróbálkozások, de azok hamar elhaltak. Így 4 év passzív billentyűkoptatás után kicsit furcsa ismét belepillantani ebbe a világba, belerázódni pedig igen nehéz. Mivel ismét egy hosszabb blogolós időszak kibontakoztatása körvonalazódik, még a napi rutin kialakítása is előttem van. De működni fog!

Az EmeskeRemeke Műhelyt kb. 1 éve találtam ki, amikor úgy éreztem, nevet kell adni azon dolgoknak, amik csak úgy, kedvtelésből, vagy rendelésre, az ujjaim között, vagy épp a lábosaimban születnek, kelnek életre. Emeskének apukám legjobb barátja, a termetes, mindig vidám s jókedvű Zoltán bácsi nevezett. Míg a húgom Picúr volt, én Emeske. Szerettem, mikor így hívott. A Remekek pedig adta magát e névhez.

A későbbiekben az EmeskeRemeke Műhelyben életre kelő alkotásokat, ha úgy tetszik passziókat mutatom be, néha bele-belecsempészve egy-egy régebbi remeket.

Köszönöm, hogy olvasol! Szép napot kívánok Neked!

Emeske