Diós almalekvár

Évekkel ezelőtt készítettem utoljára ezt a lekvárt. A receptjét egy ősrégi Nők Lapja Konyhában találtam.

Az elmúlt hetekben motoszkált a fejemben, hogy ismét elkészítsem, mivel volt még egy kevés Erzsimamaféle tavalyi dióm, és persze ott áll már egy ideje a spájzban apum teljesen vegyszermentes almája. Ráadásul két ládával is. S mivel tényleg teljesen vegyszermentes, így erősen romlik is, hiába a spájzi hűvös levegő. Így nekiláttunk Manóval az alma feldolgozásának, hogy ne menjen kárba!

Van egy 5 l-es lábosom, az szokott lenni a mérce. Megpucoltunk és apró kockára vágtunk annyi almát, amennyi púposan belefér az említett lábosba. Közben 10-12 dkg pucolt diót egy kicsit megpörköltem egy serpenyőben. Az almát odatettem főni 2 dl vízzel, 2 db egész fahéjjal és 50 dkg cukorral. (A napokban fogok készíteni mézes változatot is, amelybe a cukor helyett 20 dkg méz fog kerülni.) Többször is megkeverve addig főztem, amíg majdnem lekvárállagú nem lett. Ekkor beletettem a diót és még egy utolsót rottyantottam rajta. Majd jöhetett az beüvegezés. Manó természetesen az alma kockára vágása közben feladta a harcot és bevonult a szobájába játszani. De ennél a pillanatnál ismét belesett a konyhába, kérdezvén, mi az a fantasztikus illat, amit érez, s magától értetődően a maradék lekvárba bele is nyalintott. “Mennyei!” – mondta. Azt hiszem, további magyarázatra nem is szorul a dolog.