Szégyen ide, szégyen oda, de be kell valljam, hogy így, 30 évesen készítettem el életem első gombócát. Ami igenis szégyen olyan nagyanyai háttérrel, ami nekem van.
Gyerekként mindig mama mellett segédkeztünk a húgommal a konyhában: kevertünk-kavartunk, gyúrtunk, nyújtottunk. Gombóc esetén mi törtük a krumplit, tettük a tölteléket, formáltuk gombóccá a tésztát, valamint ha már volt gombóc, akkor nem maradhatott el a nudli sem és persze annak a sodrása. Imádtuk készíteni!
Közel egy éve nyüstöltem a szomszéd nénit, hogy segítsen gombócot készíteni, de ő mindig lerázott azzal, hogy annál egyszerűbb dolog nincs a világon, mint a gombóckészítés: “Megfőzöd a krumplit, megtöröd, hagyod kihűlni, ütsz bele egy tojást és annyi lisztet adsz hozzá, amennyit gyúrás közben felvesz. Kinyújtod, kockára vágod, beleteszed a tölteléket, gombóccá formázod, kifőzöd” – mondta mindezt egy szuszra, mintha tényleg a világ legegyszerűbb dolga lenne a gombóckészítés.
És tényleg közelít a világ legegyszerűbb dolgai felé. De azért én próbáltam biztosra menni, így segítségül hívtam Limarát, és az ő receptjét legalább 50-szer átolvasva nekiálltam életem első szilvás gombócának. Az eredmény fenséges lett, hogy Manó szavaival éljek. Azt hiszem, jöhet a tömeggyártás! Már csak arra leszek kíváncsi, hogyan viselkednek majd a lefagyasztott gombócok, mikor kifőzöm őket…
Kommentek